Adalékok kiemelkedő szabadkai zsidó gyárosok portréjához (Hartmann, Rothman/Geiger, Kopp, Steiner, Ruff, Gingold)


Stevan Mačković (levéltári tanácsos)

Adalékok kiemelkedő szabadkai zsidó gyárosok portréjához (Hartmann, Rothman/Geiger, Kopp, Steiner, Ruff, Gingold)

A szabadkai zsidó populációból nőtt ki a gyáripari szakemberek elitje az iparosodás kezdetétől, a XIX. század második felétől a második világháborúig. Két fontos dolog figyelhető meg ezeknek az embereknek a gazdasági-pénzügyi felemelkedése tekintetében: a (vertikális) generációs összefüggés, valamint a rokoni és házassági (vertikális) kötelékre való támaszkodás. Az apák, akik a kisipar és a manufaktúra alapjain kiépítik a gyáripart, a saját közösségük szilárd struktúráját is felhasználva ehhez, szoros üzleti-családi viszonyokat teremtenek, a gyerekeik, örököseik pedig tovább éltetik és tökéletesítik a családi vállalkozásokat, újabb familiáris kapcsolatokkal bővítve őket. A zsidók jelenléte Szabadka gyáriparában messze felülmúlja a lakosság lélekszámában való (4-5 százalékos) rászarányukat.[1] 1921-ben például minden gyártulajdonos zsidó volt, a részvénytársaságokban pedig övék a részvények legnagyobb része. A két háború közötti időszakban végig ugyanez a helyzet. 1931-ben  tizennégy, 50-nél több munkást foglalkoztató üzem működik, a zsidók 8 magánvállalatnak a tulajdonosai, a 6 részvénytársaságban pedig a részvények nagyobbik részét ők birtokolják. 1910 és 1934 között a szabadkai zsidó populáció számbelileg viszonylag stabil.[2]  Dr. Steinfeld Sándor adatai szerint  a szociális megoszlás a következő volt: a munkaképes populációban 3–10%  nagybirtokos, gyáros és bankár; 30–35% értelmiségi, hivatalnok és szabad foglalkozású; 50–55% iparos és kereskedő, s mindössze 1–5%  ipari munkás. „A zsidók a befektetett tőkéjük és vezető pozícióik alapján 80-90%-ban voltak jelen Szabadka gyáriparában, a pénzintézményekben és a nagykereskedelemben. 60-70%-ban tartották kezükben a kiskereskedelmet, a nagyobb és a közepes ipari üzemeket, valamint 40-50%-ban alkották az értelmiséget, illetve a szabad foglalkozásúak csoportját…“[3] A gyáriparosok kategóriájába tartozó személyiségek a konkrét történelmi körülményekben élve és dolgozva, egy olyan társadalomban, ahol a magántulajdon és a szabad versengés elvei dominálnak, eleget téve a financiális, műszaki, üzleti és más termelési feltételeknek, rányomták egyéniségük jegyeit a gazdasági tevékenységekre, egész korszakokat jelölve meg ezzel. Habár a szakirodalom már foglalkozott velük[4], ebben a könyvben is érdemes emlékeztetni egyes[5] kiemelkedő egyéniségekre és családokra, amelyek kiváló vállalkozókat, gyáriparosokat adtak ennek a közösségnek.

 

HARTMANN, Raffael és József

A linzi születésű Hartmann Raffael (1846–1913) a XIX. század második felében már egész Nyugat-Európával kereskedik. Tagja volt például a Frankfurtban bejegyzett E. & I. Mayer vállalatnak, amely baromfit, tojást és vadhúst árult, és Szabadkán is volt egy ilyen vállalata Hartmann Raffael és társai néven. 1885-ben kapott engedélyt a Szabadkán való letelepedésre. Miután megismerkedik egy hozzá hasonlóan vállalkozó szellemű kereskedővel, id. Conen Vilmossal, megállapodnak abban, hogy új tőkével megerősítik, továbbfejlesztik az üzletet. A Magyarország déli részén, Szabadkán működő vállalat, amely ebben a körzetben és más vidékeken is felvásárolja, majd Nyugat-Európában eladja a baromfit és a tojást, fényes jövő előtt állt. Raffael már értékes tapasztalatokkal rendelkezett e téren, s jól ismerte a piacot. Vállalata a szegedi Schräger családdal is üzletelt, náluk raktározták az összegyűjtött baromfit. Az új üzlettársak többször is ellátogattak Schrägerékhez, a többi között 1885-ben is, s ez a látogatás mindkét vállalkozó számára igen jelentősnek bizonyult. Mivel egyetértettek abban, hogy az üzleti terveik jók, a baromfi- és a tojásexport kifizetődő, Conen Vilmos megerősíti a tapasztaltabb Hartmannal való partnerségét. Hartmann Raffaelnek ekkor akad meg a szeme a szorgalmas és talpraesett Rézin, azaz Schräger Terézián, akiben megtalálja második élettársát, feleségét, s aki már 1886-ban világra hozza József nevű fiukat. Jóllehet csak két elemit végzett, hamarosan kitűnik, hogy Rézinek kiváló üzleti érzéke van, s későbbiekben ő lesz az egyik fő tartóoszlopa a sikeres vállalatnak. Három család, a Conen, a Hartmann és a Schräger família összefogásából jött tehát létre a magja a későbbi nagyvállalatnak. Szabadka és környéke ideálisnak bizonyult a munkájukhoz, elsősorban az itteni hagyományos és fejlett baromfitenyésztésnek köszönhetően, de a viszonylag jó vasúti összeköttetés, valamint a gyenge konkurencia folytán is. Conen Vilmos, amikor elhagyta a családi házát, 10 000 német birodalmi márkát kapott a szüleitől útravalóul. Ezt a pénzt Hartmann Raffael cégébe fektette be, megvetve ezzel a közös vállalat alapjait. Ebből fejlődik ki a nagy kiviteli konszern. Conen Vilmos 1885-ben telepedik le Szabadkán, s a következő évben már a vágóhíd és külkereskedelmi vállalat tagjaként jegyzik a nevét. A Hartmann Raffael és társai társvállalkozásból így jön létre a Hartmann és Conen r. t., amit 1890-ben jegyeznek be. Széles körű és igen jól működő üzleti-családi kapcsolatokra utal az a tény is, hogy mint részvényes megjelenik Raffael rokona, a német állampolgár Herman Hartmann, aki felhatalmazottként Berlinben intézte az üzleti ügyeket, akárcsak Julius Hartmann[6], Raffael első házasságában született fia is, aki  Londonban képviselte a céget. Teréz testvére, Schräger Lajos ugyancsak részvényes volt, és felügyelt a fiókvállalatok munkájára. Az ő fia, Schräger Imre szintén részvényes lesz, valamint igazgatóbizottsági tag. A cég 1914-ig tartó sikeres munkájáról tanúskodik a fiókvállalatok, részvénytársaságok megalapítása Szegeden és Szentesen, valamint az eladási iroda megnyitása Bécsben, Berlinben, Londonban és Zürichben. Mindezzel összhangban növekszik Hartmann Raffael vagyona és erősödik a közéleti szerepe, különösen a zsidóság körében.[7] A többi között erre utal az adat, hogy előkelő helyet foglalt el a virilisták (a nagy adófizetők) listáján. Nemcsak a városban volt háza, hanem Palicson is villát építtetett. A cégalapító Hartmann Raffael 1913-ban hunyt el az előkelő fürdőhelyen, Bad Nauhaimban, ahova üdülni ment. Van valami jelképes abban, hogy Hartmann József[8] ugyanabban az évben született, amikor az apja, Raffael üzlettársával, Conennal együtt bejegyzi a céget. Tehát egyszerre kezdi meg életútját az apja vállalatának megszületésével, s ezzel mintegy kapcsolódik annak sorsához.  Mint részvényes már a XX. század elején jelentkezik a családi cégben, apja halála után, 1913-ban pedig átveszi a helyét az igazgatóbizottságban. E nagy vágóhíd és kiviteli vállalat fejlesztésének köszönhetően, valamint a saját vállalatai révén elismert és gazdag polgárrá lett, s élt is ezekkel az előnyökkel. Zsidóként volt nyilvántartva, majd a háború előtt református vallású magyarként. Számos ingatlannal rendelkezett az országban és külföldön is, az övé volt például a Bárány és a Nemzeti  Szálloda Szabadkán, valamint a Royal Belgrádban. Mintha neki és a családjának nem lett volna elég a gazdagság a társadalmi elismerés megszerzéséhez. Arra vágytak, hogy társadalmi státusuk másféleképpen is megerősítést nyerjen, nemesi ranghoz szerettek volna jutni. József 1938-ban keresetet ad be nemesi származása elismerésére (,,visokorodni vitez plemeniti Hartman Josip rinenburški”; Rynnenburg, Utrecht tartomány Holandiában). Kérvénye elfogadásra talál a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részéről, a 26869/1937 határozat alapján, s joga lesz a vezetékneve mellett a Rynnenburgi címet használni.[9]  1941-ben azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült elhagyniuk Szabadkát, és a háború borzalmai elől külföldre távozniuk. 1945-ben visszatért, de Tito állama elítélte, és elkobozta mindenét. A járási népbíróság Vp 1727/1945 számú határozata alapján 1945. I. 14-étől konfiskálják teljes vagyonát: összesen 7862 négyzetméteren elterülő gyárait és más ingatlanjait, az összes műszaki felszereléssel, készáruval s minden mással együtt. Az ő húsgyára lesz az alapja a November 29-e néven létrejövő új vállalatnak, amelyet a Szerb Népköztársaság kormánya a 73. számú, 1946. IX. 3-i határozatával nyugtáz.[10] Hartmann József 1948-ban Izraelbe megy, onnan pedig Németországba. 1975-ben Ausztráliában fejeződik be az életútja.

ROTHMAN Imre, GEIGER Béla (GÁBOR Béla)

Rothmann Imre (Zenta, 1855 – Szabadka, 1929) volt a magalapítója 1888-ban a vasöntödének, valamint a rugó- és fémbútorgyárnak.1913-tól kezdve mint üzlettárs be van már jegyezve a család veje, Rothman – Geiger Béla is, aki hamarosan Gáborra változtatja a vezetéknevét[11], és házasságot köt az alapító lányával, Rothman Ilonával.[12] Az alapító Rothmann 1929-ben bekövetkezett halála után, mivel nem volt fiú örököse, a veje, a szintén zsidó származású Geiger (Gábor) Béla vezeti a céget, aki Bécsben fejezte be a kereskedelmi főiskolát, és nyolc nyelven beszélt. 1913 óta tartózkodott Szabadkán, s 1924-ben kapta meg a jugoszláv állampolgárságot. A Rothmann Ilonával (Jelenával) kötött házasságából fia született, Đorđe. Az üzem, amely fémbútor-előállítással és vasöntéssel foglalkozott, a VII. körben, a Car Lazar utca 7. alatt működött. A 20-as évek második felétől kezdve a tulajdonosok át szerették volna telepíteni máshova, mivel nem kaptak engedélyt a régi, elavult gyárüzem lebontására és a helyére újnak az építésére.[13]  A meglevő épületeket egy bizottság megvizsgálta, mivel bizonyos műszaki hibákra gyanakodtak. Kitűnt, hogy minden épület jó állapotban van, kivéve az öntödét, amely az udvarban helyezkedett el. Az átköltözésre csak 1930-ban teremtődtek meg a feltételek, akkor fogadták el Gábor Bélának a városi hatóságokhoz intézett kérvényét, amelyben új telek odaítélését kéri üzeme felépítéséhez. A tanács határozata[14] értelmében kiutalják neki a város tulajdonában levő, Daničić (Palicsi) úti telket, amely az közelében helyezkedik el, a város pedig megkapja cserébe Rothmann régi telkét[15], ami a leendő sugárút megnyitása végett fontos a közösségnek. Rothmann halála után cégtulajdonosként előbb az özvegye, Nika Rozental Rotman szerepel, 1930-tól pedig Gábor Béla, aki ebben az időszakban új keresztnevet is használ, a Vojislavot.[16]   A gyár 1914-ben 240 munkást foglalkoztatott, 1918-ban csak 60-at, 1923-ban 150-et, 1931-ben 80-at 1938-ban 100-at, 1940-ben 112-t. Vasból és messingből készültek a bútorok az öntödében. A fémolvasztás kohókban történt. Hetente egyszer, illetve ha szükség mutatkozott rá, kétszer végezték az öntést, átlagosan mintegy fél vagon öntvény készült. Az áru gyorsan vevőre talált az országban, de külföldön: Bulgáriában, Törökországban, Egyiptomban is. A gazdasági kiállításokon: Budapesten, Temesváron, Szegeden, Újvidéken díjazták ezeket a termékeket.[17] Az cégalapító Rothmann megkapta a Szent Száva Érdemrend III. és V. fokozatát, s ő volt sok éven át a Felső-bácskai Iparosegyesület elnöke.[18]A városi házain (B. Sudarević u. 31. és Lazar cár u. 5. és 7.) kívül Palicson is épült villája.[19] A cég vásárolt egy Fiat kamiont. A tulajdonosnak, Rothmannak 1927-ben két személyautója volt, az egyik Dedium Bauton, a másik pedig Citroën márkájú. Kerékpárgyártással a 30-as évek második felében kezd foglalkozni a cég. Alapanyagot és alkatrészeket Németországból importálnak hozzá. A magyar katonai rezsim idején a gyár kényszerűen betéti társasággá alakul át, és minimális áron haszonbérbe adják magyar nemzetiségű bérlőknek.[20] Az üzem folytatja működését. Tiszti kardokat, késeket, szuronyokat, sarkantyúkat gyárt, kerékpárokat javít[21] és állít elő, valamint mezőgazdasági kisgépeket. A háború után, 1945-ben az új hatalom az alábbi adatokat közli a késztermékgyártással kapcsolatban: 7000 ágy, 2000 mezőgazdasági kisgép (morzsoló, répaszeletelő, kukoricadaráló), 1200 kerékpár, évi 240 tonna vasöntvény.[22] Gábor Bélát és feleségét 1944 júniusában Németországba deportálták, és nem tértek vissza. A fiuk, Gábor Đorđe[23] örökösödési eljárást indított a holttá nyilvánított szülei után, de nem járt sikerrel.[24] A vállalatot konfiskálják (Vp.801/1946)[25], nacionalizálják, és állami tulajdonba kerül. 1949-től Partizan néven működik tovább. Az újjáalakított gyárhoz társult a Zmajevac nevű üzem is. Az öntödét 1947-ben szétszerelték, és Szarajevóba szállították.

KOPP, Samuel, Marcel, Sigmund

A gyáralapító a Kopp (Kop) család volt. Samuel Kop (Kopp) (Bistrica, Slavonski Brod/Szlavónbrod mellett, 1858 – Szabadka, 1937) vegyészeti iskolát fejezett be Grazban. Már a XX. század elején saját alkohol- és gyümölcskonzervgyárat nyit Szlavónbrodban, ami arra vall, hogy értékes tapasztalatokat szerzett a vegyipari technológiában, és megvoltak hozzá az anyagi forrásai is. A háború után Szabadkára érkezve iparengedélyt kér, és 1919-ben megkezdi a keményítőgyártást a Majsai szőlőkben. A Kopp gyár, amely részvénytársaság formájában működött, rendkívül gyorsan betört a piacra, és a maga nemében a legnagyobb vállalattá lett Szabadkán és környékén. Samuel a fiaival együtt 1928-ban tevékeny tagja a helyi cionista szervezetnek.[26] Samuel idősebb fia, Marcel Kop (Kopp)  (1888–1944) volt az elnöke a Hakoah nevű zsidó művelődési és sportegyesületnek. 1941-ben behívják katonának a jugoszláv hadseregbe, fogságba esik, s 1944-ben Oflag Barkenbrigében leli halálát. A felesége, Hajduska Lenke (Budapest, 1893 – Vrnjačka Banja, 1944) ugyancsak a háború áldozata lett. Gyermekük nem volt. Samuel másik fia, Sigmund Kop (Kopp Zsigmond) (Szlavónbrod, 1895 – Auschwitz, 1944) gazdasági tevékenységét az édesapja üzemében kezdte meg, hogy a harmincas évektől kezdve már néhány saját vállalkozása is legyen. Első osztályú tartalékos tüzérségi kapitány volt, és ilyenként 1940-ben behívták katonai gyakorlatra.[27] A Šenoa utca 20. alatt lakott. Két fia született, Miroslav (Szabadka 1924–?) és Pavle (Szabadka 1929–?). A felesége az ismert szabadkai orvos, oftamológus dr. Adolf Wilheim lánya, Klára. (Szabadkán született 1899-ben, s a fasiszta gyűjtőtáborokban Auschwitzban vagy Bergen-Belsenben veszett oda.) A háborús időszakban, 1941 decemberében az üzemet kényszerűen kiadják haszonbérbe egy magyar állampolgárnak, a kecskeméti Gyalókay András mérnöknek. A vállalat ügyviteli igazgatójaként dr. Miloš Pavlović írja alá a szerződést, mivel a Kopp család már elkerült Szabadkáról (fogságba kényszerült). A gyár 1943 végéig működött. Utána a gépek egy részét szétszerelték, és elszállították Kecskemétre, más részét pedig eladták. Az épületekbe ezután beköltözött a magyar hadsereg, majd 1944 végén  felváltotta az orosz, hogy magával vigye a még megmaradt felszerelést is. A szövetségesek egy légi támadása során bombatalálat érte az épületeket. Később konfiszkálták a gyárat, majd 1946-ban államosították.Akkor állapítják meg a következőket is: ,,A gyárat Marcell Kopp alapította 1919-ben. A részvények ennek a családnak a kezében voltak, s a vállalati közgyűléseken a Kopp család tagjain kívül néha részt vettek a család barátai is, akiknek a nevére íratták Koppék a részvényeiket.“[28]

STEINER, Kolomán (Bácspetrőc 1977–?)

Dragutin Šteiner (Steiner Kolomán) Bácspetrőcön (Bački Petrovac) született 1877-ben, zsidó családban. Apja Leopold. 1918. november 1-jén költöznek Szabadkára. Dragutin neje Weiss Gizella volt.[29] Egy fiuk született, Jovan (a 2. világháborúban esett el) és egy lányuk, Marija (1905, Bácspetrőc). Steiner volt az egyik legnagyobb szabadkai vállalat megalapítója, a Ferrum Rt.-é, amely mind gazdasági ereje, mind pedig a foglalkoztatottak száma alapján az élvonalba tartozott. (Ferrum (lat.) = vas.) A fémfeldolgozó csoportosulás részvényesei nagyrészt mind zsidó származásúak voltak. Steiner Szabadkára jövetelében családi és üzleti okok játszottak közre. A szülei már régebb óta itt éltek, akárcsak az öccse, Marsel és a húga is, aki dr. Vécsey Jenőhöz (Eugén) ment nőül. Jó időben végzett ígéretes befektetést Steiner, amikor a Majsai úton megépíttette az üzemcsarnokait, a vasúti sínek közvetlen közelében. Az üzem elsősorban mezőgazdasági szerszámokat gyártott és javított, a saját öntödéje segítségével. Mintegy 80–100 munkást foglalkoztatott, s a készárut teljes egészében a hazai piacon étékesítették. A szolid eredmények ellenére a gyár bővíti tevékenységét: a vasúti közlekedés felé fordul, javítani kezdi a vagonokat és a mozdonyokat. E tevékenysége iránt érdekeltek voltak az állami szervek is, főként az állami vasutak belgrádi igazgatósága (amelynek már volt javítóüzeme Szabadkán), valamint a közlekedési minisztérium.[30]  Az együttműködés eredményeként a Ferrum Rt. 1921-től szerződéses alapon javította a vagonokat, s gyors fejlődésnek indult. Fennállása alatt a legnagyobb részvényese a vállalatalapító Dragutin Šteiner volt. 1922-ben a 20 000 részvényből 8240-nek ő a tulajdonosa, 1923-ban a 40 000-ből 15 788-nak. Az Általános Hitelbank 1924-ben a következő jelentést írja róla: ,,Mint a vállalat főigazgatójának szép évi jövedelme van. Ebben a gazdasági ágban előbbről is ismert szakember volt már ezen a tájon. Egyébként rendes családi életet él. Komlókereskedelemmel is foglalkozik, Újvidéken nyitott ennek érdekében irodát.“[31] 1923-ban a Ferrum a következő leányvállalatok megnyitásával növeli a termelését: Ferrum Öntödék, Hrast Rt. . d., Adis Rt. d.d., Sever Rt. d. d., amelyek kiegészítik az alaptevékenységet, s amelyek termékeit felhasználják az akkori legfontosabb tevékenységükben, a vagonok és a mozdonyok javításában. A kinnlevőségek megfizettetésének állandó problémája, valamint a nagy állami adó és városi járulékok arra kényszerítették a Ferrumot, hogy 1932-ben eladja az akkoriban legkorszerűbbnek számító csavargyártó felszerelését a smederevói Sartid Rt.-nek, ami előkészítette a vállalat 1939. évi felszámolását. A háború kitörése előtt „a vállalat teljes gépállományát szétszerelték, és részben Szlavónbrodba, részben pedig Smederevóba szállították.“[32] 1945-ben a Ferrum csoport valamenyi vállalatát ideiglenesen lefoglalták, hogy aztán 1948-ig államosítva legyen.

RUFF, Mór, József, Adolf

Ruff József [33]a háború előtti Jugoszlávia egyik legismertebb cukorka- és csokoládégyárának alapítója. Zentán született 1895. március 4-én. Állampolgársági bizonylatának adatai alapján 180 cm magas volt, szőke hajú és kék szemű, különleges ismertetőjegyek nélküli. Az akkori piacon különösen keresettek voltak karamelljei és  Negro nevű bonbonjai, amelyek máig szerepelnek a gyár terméklistáján. A zsidó Ruff Mór, József apja utazókereskedő volt – bőrrel, dohánnyal és gyapjúval üzletelt. Miután Zentára költözik a családjával (ahol József is megszületett) a kereskedelemből származó tőkéjét ecetgyártásba fekteti. Ő vezeti a zentai vállalatot egészen 1902-ben bekövetkezett haláláig, amikor posztját a házastársa, a szabadkai zsidó lány, Schreiber Serene veszi át. Serene a gyermekeivel 1909-ben költözik át Szabadkára, s 1911-től bonbonnal és más édesipari termékekkel kereskedik, a sógora, Brummer Julius[34] (34) áruját is folyamatosan értékesítve. A bonbongyártást engedélyező iratokat 1916-ban kapja meg, s így vállalkozó szelleme, rokoni és üzleti kapcsolatai révén kitapossa az utat két fia, József és Adolf [35] számára, akik 1917-ben szintúgy megkapják az engedélyt a cukortermékek gyártására és eladására, azokban a nehéz háborús időkben, amikor a cukorforgalom szigorúan ellenőrizve volt, a cukor beszerzése pedig rengeteg nehézségbe ütközött. Egy kis manufakturális cukorkaműhelyt nyitnak. Ruff József az unokabátyjánál, Brummernál ismerkedett meg a bonbongyártással, s több ízben Németországba utazott vele, hogy tájékozódjon e mesterség technológiájának fejlődéséről. Testvére halála után 1922-ben a Ruff Testvérek cég egyedüli tulajdonosa József. Az ezt követő időszakban a cég nyilvánosan működő kereskedelmi társaságként van regisztrálva 1928-ig, majd 1930-tól 1931-ig részvénytársaságként létezik, később pedig nyilvánosan működő kereskedelmi társaság és magáncég formájában. József mindkét veje, dr. Teltsch Imre ügyvéd és Beinhauer Károly szállítmányozási vállalkozó[36] saját tőkéjével mindvégig részt vesz a cég működtetésében. Részvényesekként a rövid időszakban, amíg ebben a formában létezik a vállalat, feltűnnek a következő személyiségek is: Dušan Manoljović, dr. Boschan Samu, a vinkovci Augenfeld Mór, József első feleségének, Augenfeld Micinek az apja, Teltsch Gáspár, a zombori kereskedő és mások. A Ruff Testvérek gyorsan és egyértelműen jól prosperált. Az öt-hat munkást foglalkoztató cukorka- és csokoládégyár kis manufakturális korszakától alig tíz év telt el. A legnagyobb befektetésre 1931-ben, a nagy gazdasági válság idején kerül sor. Ekkor épül fel az új, korszerű, emeletes gyárhelyiség[37] József feleségének, Augenfeld Micinek[38] az 500 000 dináros hozományából a Štos utca 6. alatti ház udvarában levő parcellán. „A tény, hogy a cég akkoriban képes volt egy ilyen drága épületet emeltetni, bizonyítja, hogy szinte meg sem érezte a gazdasági válságot, és hogy a konjunktúrája sem szenvedett kárt…”[39] Az ezt követő időszakban a cég összesen 1712 négyzetméter üzlethelyiséggel rendelkezett Szabadkán. Ez az adat is híven tükrözi Ruff József kiváló üzleti képességeit, valamint cége működésének sikerességét. Ilyen előfeltételekkel felvértezve nem meglepő a gyár további fejlődése. Mintegy száz munkást foglalkoztatott, és évi teljesítőképessége 200–350 tonnára rúgott. Az országban a szinte összes hasonló vállalkozással képesek voltak konkurálni. Saját üzleteik voltak Belgrádban, Újvidéken, Nagybecskereken, Pancsován és Eszéken. Ruff József vagyoni állapotára vallanak azok az adatok is, amelyek szerint 1932-ben 132 kataszteri hold elsőrendű szántóföldet vásárolt Verusicson, és felszerelt egy modern gazdaságot, kifejlesztve a korszerű meggykitermelő üzemét, úgyszintén létrehozott egy minőségi tejfarmot is, elsősorban a saját gyára szükségleteinek a kielégítésére, tovább javítva a csokoládé minőségén. Cukorrépát is termesztett, amelyet Piroson dolgoztak fel, így pótolta csokoládégyára számára az alapanyagot[40]. Bérpaloták is voltak a tulajdonában Szabadkán (Ruff-palota – Manojlović utca 6.) és Belgrádban, valamint devizaszámlákon tartott pénzek külföldön, amelyeken legalább még két ehhez hasonló gyárat vagy 260 hold szántóföldet vásárolhatott volna. Ruff renoméját illusztrálja az is, hogy az 1929-től 1933-ig terjedő időszakban három (Citroën, Opel és Ford típusú) automobillal rendelkezett. A gépkocsi akkoriban ritkaságnak számított a városban. Szabadkán 1939-ben mindössze 194 automobil – 40 teher-  és 154 személyautomobil[41] – közlekedett. A háború előtti években az alapanyagokkal történő ellátás megnehezülése miatt a gyár csökkenti termelését, a magyarok bejövetele idején, 1942 október 1-jétől pedig leállítja, mivel megszűnt a cukorellátás. Ruff Józsefet számos más szabadkai zsidó polgártársával együtt internálták, jóllehet a katolikus vallásra való áttérésével megpróbálta elkerülni a kiűzetését, meghurcoltatását és vagyonának elkobzását, aminek szinte minden zsidó ki volt téve. Az új jugoszláv kormány beiktatását követően a gyárat, Ruff többi ingatlanjával együtt, 1946 decemberében nacionalizálták (a magánkézben levő gazdasági vállalatok államosításáról szóló, 1946. XII. 8.-án életbe lépett törvény[42] értelmében). A háború bombázásai során nagy kár keletkezett a létesítményekben, a felújításuk után azonban újraindult a termelés. 1948. november 1-je óta Pionir Csokoládé- és Cukorkagyár néven működik a vállalat. A nagy szakemberhiány idején a volt tulajdonosnak, Ruff Józsefnek a bonbon- és csokoládégyártásban szerzett gazdag tapasztalata, tudása aranyat ért, így őt nevezték ki 1947-ben a gyár műszaki igazgatójává. A későbbi események azonban arra vallanak, hogy az új társadalmi rendszerben nem volt helyük az egykori „kapitalisták”-nak. A Ruff család 1950-ben kitelepült Izraelbe.[43] A Ruff családnak a kivándorlási eljárás szabályai értelmében le kellett mondania a jugoszláv állampolgárságról. 1950 októberében került sor erre. Ezt követően a többi ingatlanjukat is nacionalizálták mint külföldi állampolgárokét.[44] A bevándorlói vízummal, ugyanúgy, mint a holokausztot túlélt szabadkai zsidók többsége, a nagy kivándorlási hullám idején 1949 és 1950 között, ők is Izraelbe vándoroltak.[45] Ruff József családja 1950 márciusában települt ki, de József már 1952 áprilisában felhatalmazza a szabadkai Ivan Malagurski ügyvédet arra, hogy képviselje a Jugoszláviába való hazatérése ügyében. Az erre vonatkozó kérvényében a többi között az áll, hogy „…a nemzeti gazdaság erősítése céljából…” [46] térne vissza. Megjegyzi: „Mivel új otthonom körülményeihez, sem az itteni életformához, sem a szokásrendhez hozzászokni nem tudok, nem felel meg számomra az itteni klíma sem, s mert a szó szoros értelemben beteges honvágyat érzek egykori hazám iránt…”  Továbbá: „…tekintettel a beteges honvágyamra és sóvárgásomra az egykori otthonom iránt, s tekintettel arra, hogy az itteni éghajlat, életmód és étkezési szokások rontják egészségemet, valamint arra is, hogy mélyen hiszek abban, hogy szaktudásom és ügyességem, jártasságom, hozzájárulhat a csokoládé- és bonbonipar fejlődéséhez…” A helyi hatóságok parancsa nyomán azonban a Pionirból elbátortalanító válasz érkezett az egykori tulajdonos számára. Kiemelve, hogy amíg Ruff volt a műszaki igazgató, addig a gyár csupán hatféle terméket állított elő, azt követően pedig már hatvanat, ami arról tanúskodik, hogy a gyártásvezetői feladatokhoz egy egész sor szakember nőtt fel, s hogy a vállalatnak nincs szüksége többé arra, hogy Ruffot alkalmazza. Tanúbizonyságot tesz ez az epizód a gyár új irányítóinak arroganciájáról, de még inkább arról, hogy mennyire kötődött Ruff a saját gyárához, s a beilleszkedési problémákról is, amelyekkel neki és valószínűleg sok más szabadkai zsidónak is szembesülnie kellett Izraelben. A Ruff család Izraelből Brazíliába költözött. A hagyatéki tárgyaláson, amelyet 1954-ben tartottak, az örökös Ruff Rózsa 1947-ben való hallottá nyilvánítása után Ruff József (Brazília, Sao Paolo) és Teltsch András (Zágráb), Rózsa leánytestvérének, Margitnak a fia jelentkezett. Az örökösödés tárgya az elhunyt tulajdonában levő, később felfedezett belgrádi ingatlanok voltak (házak a Jevrem u. 61. és a Baruch u. 37. alatt).[47]

GINGOLD, Salamon, Sámuel (Sulem), Károly

Gingold Salamon 1869. XI. 28-án született a Szucsáván (Suceava, Románia), (apja Herschi, anyja Sára), és az auschwitzi gyűjtőtáborban halt meg 1944-ben. Elenbogen Regina (szül. 1884) nevű felesége két fiút hozott a világra. Károly (Dragutin) nevű fia is a galíciai Szucsáván született 1905. VII. 12-én, s 1943-ban, a hrenovói munkatáborban halt meg. A Kereskedelmi Akadémiára, valamint a Közgazdasági és Kereskedelmi Főiskolára[48] járt. A másik fiú, Sámuel (Szucsáva 1902 – Szabadka 1930.) Rotstein Almával (szül. Zágráb, 1902) kötött házasságot Zágrábban.[49] Volt egy Anna nevű lányuk. Gingold Salamon 1916-ban költözött Szabadkára. Halkereskedőként dolgozott, majd később halkonzervgyárat alapított, amely az ő nevét viselte.[50] Ez volt az egyetlen halfeldolgozással és -konzerválással foglalkozó üzem Szabadkán és környékén. Működtetésére a tulajdonos felhasználta az ország más részeiben és külföldön élő családtagjaival való kapcsolatait. 1935-ig az alapító fia, Sámuel vezette a céget. Salamon a háború előtti  időszakban Friedrich főherceg apatini halastavát bérelte, s kezdetben halkereskedelemmel, később pedig halfeldolgozással (konzervgyártással)  foglalkozott. A halfeldolgozási engedélyt 1915-ben kapta meg Apatinban. A dunai hallal kereskedve 1912/13-tól időnként Szabadkára látogatott. A hatóságokhoz intézett egyik levelében, hogy háborús betelepülőként ki ne űzzék a városból, 1921-ben ezt írja: „Haltenyésztőként mérsékelt áron árulom a halat, s ezzel fejlesztem a város közellátását. Egyébként szándékomban áll halkonzervgyárat nyitni, amint megfelelő telephely áll majd a rendelkezésemre.[51] Hogy miért szükséges a városban maradnia, arról a szociális ügyi minisztériumhoz a következő sorokat intézi, amikor az elutasítja gyáralapítási kérvényét : „Bátorkodom megjegyezni, hogy most, amikor e nehéz időkben rengeteg munkás kereset nélkül maradt, nem indokolt a Városi Szenátus döntése, mivel nincs ilyen szakosítású gyár, amikor munkások nagy tömegei állnak kereset nélkül… Szabadkát választottam, igaz, a háborús időkben, gyáram létrehozásának helyszínéül, amilyen gyár Jugoszláviában még nincs, hogy ily módon juttassak sok olyan embert munkához, aki most munkanélküli az ilyen gyárak hiánya miatt. Szabadkát azért választottam, mert közlekedési szempontból a legmegfelelőbb a fekvése az ilyenfajta áru gyors és sokrétű liferálásához.“ S így folytatja: „…mégsem szabad kiűzni egy embert, aki felismerve a jelen idők szellemét saját tudásával és tőkéjével segíteni akarja az új állam konszolodálódását, egyrészt a munkásság szempontjából, másrészt pedig segíteni akar az államnak a gyáripar felemelésében, amely úgyszólván még gyermekcipőben jár.” És valóban, a Szenátus, a szociális ügyi minisztérium körlevele nyomán (no.13 033/1920), amelyben az áll, hogy „a betelepülőknek nem kellene nehézségeket okozni a bevándorlás tekintetében azokban a helységekben, ahol azelőtt nem rendelkeztek állandó tartózkodási engedéllyel, ha azokban ipari vagy kereskedelmi vállalatot szeretnének létrehozni“, visszavonja saját korábbi döntése, és engedélyezi Gingoldnak, hogy megalapítsa a gyárát. „Mert itt-tartózkodása fontos nemzetgazdasági szempontból“. A Gingold Salamon számára kibocsátott tartózkodási engedélyről szóló döntést 1920. I. 4.-én az akkori városelnök, Andrija Pletikosić is aláírja. Ezzel az üzletember számára lehetővé vált, hogy folytassa tevékenységét Szabadkán. A halkereskedelemből feldolgozó és konzerváló részleget fejlesztett ki. 1925-ig megalapította a Skotus Viatora u.12. alatt  a halkonzervgyárát. Az új üzemhelyiség kiépítéséhez szükséges engedélyt 1924-ben kapta meg, s 1925-ben fejezte be a munkálatokat a Nikolić (ma: Nada Dimić) u. 17. alatt. Továbbra is az addigi tevékenységet folytatja, s vállalatának az Óceán nevet adja. Most már komplett  bádogdoboz-gyártó részlegük is lett, amelynek felszerelését 1922-ben vásárolta meg Magdenburgban. A vállalat 10 000 kg halat importált Hollandiából, Norvégiából, Németországból és Angliából. A heringszállítmányok vízi úton is érkeztek. Így 1938-ban Bezdánba is megérkezett egy Ostendéből (Belgium).Az átvétel nehézségek közepette zajlott a vámelszámolás miatt. Az állam nagy vámokkal próbálta megvédeni a hazai tengeri halászatot, amivel természetesen Gingoldot is sújtotta. Ő arra panaszkodott, hogy a hazai szardella semmiképpen sem felel meg marinírozás céljára, és csakis a behozatali hering teszi lehetővé gyárának működését. Gingold egy olyan vállakozócsoporthoz társult, amely a húszas évek kezdetén jogot kapott a Palicson és Ludason zajló halászat bérbe vételéhez. Az évi bérleti díj 112 500 dinárra rúgott. Ehhez a csoporthoz tartozott dr. Joca Milekić ügyvéd, Prokes Imre földbirtokos és Nagy Sámuel bankigazgató is. A gazdasági halászat jogát 1922-ben, egy licitáción nyerték el. Ez a csoport alapította meg a Palicsi Halásztársaságot, és pontyivadékkal való rendszeres halasítás mellett évente 50 ezer kg pontyot halászott ki. A bérbe vétel tíz évre szólt, és kérelmükre 1938-ig meghosszabították a különlegesen rossz időjárási viszonyok, az 1927/28-as szárazság, az 1928/29-es nagy fagyok, valamint az 1929-ben megismétlődő szárazság miatt. Ezzel Gingold megerősítette a fő halellátói pozícióját a városban. 1935-ben az alapító fia, Dragutin (Károly) vezeti a halfeldolgozó vállalatot, és ő a társtulajdonosa az Adin nevű első jugoszláv cérnagombgyárnak is. (Skotus Viatora u. 12.) A háborúban Salamont kényszermunkatáborba deportálták, és soha nem tért vissza. Fia Károly és felesége Alíz úgyszintén a lágerban vesztek oda. Ingatlanjaik állami tulajdonba vándoroltak át.

 

 

 

[1] Dušan Jelić: Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada.  Jevrejski istorijski muzej, Zbornik 5, 3–185. o.

[2] Az Osztrák–Magyar Monarchiában 1910-ben folytatott népszámlálás szerint Szabadka városának 83 436 lakosa van, ebből 34 553 (41,41%) délszláv, 46 757 (56,03%) magyar, 1780 (2,13%) német, 3508 (4,20%) pedig zsidó. Az 1921. évi állami népszámlálás azt mutatja, hogy Szabadkán 90 961 lakos él, ebből 3905 (4,29%) zsidó, 60 930 (66,98%) délszláv, 26 749 (29,40%) magyar, 2475 (2,72%) pedig német. Vallási hovatartozás szerint 89 107 római katolikus, 6835 pravoszláv, 3883 pedig izraelita. Ezekből az adatokból világosan látszik, hogy a szabadkai zsidó populáció létszáma 1919 és 1921 között nem haladta meg az összlakosság 5 százalékát. Az 1928-ból származó feljegyzések szerint a zsidó hitközség 5040 tagot számlál, az ortodox zsidó közösség pedig 480-at. A város vezetőségének 1934-es nyilvántartása 102 133 lakost említ, ebből 3739 zsidó. A belvárosban akkor 3640 zsidó élt, a külvárosban pedig 99. Vallási hovatartozás szerint 3685 izraelita a belvárosban, 102 pedig a külvárosban lakik. A zsidók ebben az időszakban is csupán egyetlen adatforrás szerint érik el a lakosság összlétszámának 5%-át.

[3] Lásd: Dušan Jelić, i. m., 137. o.

[4] Lásd: Stevan Mačković, Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941), Szabadka, 2004; http://suistorija.wordpress.com/2013/10/14/1551/ ; http://suistorija.wordpress.com/industrija-i-industrijalci-ipar-es-iparosok/

[5] Igen nehéz objektív kritériumot találni, amelynek alapján kiemelhető lenne a vállalkozók és nagyiparosok népes csoportjából néhány. Tekintetbe lehet venni például a gyárak nagyságát és jelentőségét, a vállalatok és tulajdonosaik vagyoni állapotát, illetve társadalmi és  gazdasági szerepét stb. Ezért ez a válogatás csak a szerző szubjektív választását tükrözi.

[6] Hartmann Julius (Gyula), Raffael első házasságából született fia angol állampolgárként Londonban élt. Mint részvényes is jelen volt a cég munkájában. 1932-ben hunyt el.

[7] Hartmann Raffael 1895-ben a zsidó hitközség elnöki teendőit is ellátta. A Geiger Mór által vezetett ellenzék támadást indított ellene hiányos magyar nyelvtudása miatt, és sikerült le is váltania.

[8] Hartmann József (Szabadka, 1886. III. 21. – Ausztrália, 1975)

[9] Történelmi Levéltár, Szabadka (a továbbiakban: SZTL). F:57.95. 1938. A Hartmann család (Teréz és fia, József) már 1928-ban engedélyt kap arra, hogy megváltoztassa a vezetéknevét, illetve hogy hozzáadja a vezetéknevéhez a Rynnenburgi címet. SZTL, F: 47.I 108/1927.

[10] SZTL, F:68, I. 1057/1952

[11] Geiger Béla vezetéknevének Gáborra változtatása a Magyar Belügyminisztérium 36344/VI. számú rendelete alapján történt. Béla Pesten született, 1874. VII. 5-én. 1913-ban lett szabadkai lakos, honosítást 1917-ban kapott. A jugoszláv állampolgárságot a Trianoni békeszerződés 62. bekezdése alapján szerezte meg, a Belügyminisztérium 7556/1924-es rendelete értelmében. Auschwitzban lelte halálát 1943-ban. http://suistorija.wordpress.com/industrija-i-industrijalci-ipar-es-iparosok/mirko-rotman-i-bela-gajger/

[12] A cégalapító lánya Rothmann Ilona (Jelena Rotman), született 1880-ban, meghalt 1944-ben, Auschwitzban.

[13] A kérvényt először 1921-ben adták be, de a város elutasította azzal az indokkal, hogy ,,lakónegyedben nincs engedélyezve a gyárépítés”, ezenkívül pedig, mert a tervek szerint ezen a telken át haladt az Epres erdő felé az új sugárút. SZTL, F:47, III. 525/1921

[14] SZTL, F:47, III. TL, Jegyzőkönyv 1930, 164. o. 111 G. P.Városi Tanács

[15] SZTL, F:47, III. 3517/1936

[16] SZTL, F:86. Ce VII/520

[17] Szombat, 1925. XII. 8., 71. o.

[18] Ua.

[19] 1922-ben engedélyt kapott arra, hogy a palicsi villája fakerítését fémkerítéssel cserélje fel.

[20] A Kerületi Bíróság adatai szerint (K 35/1946) a kihallgatott tanúk azt állították, hogy Gábor Béla tulajdonos bérbe adta a vállalatot magyar nemzetiségű személyeknek, a barátainak, akik közvetlenül az ő felügyelete alatt álltak.

[21] Mintegy tíz munkást Újvidékre küldtek kerékpárjavításra, hogy a honvéd kerékpáros egységnek dolgozzanak.

[22] SZTL, F:70. UND, Državne napuštene fabrike (Elhagyott állami gyárak)

[23] Gábor Đorđe (Szabadka, 1912–?) Gálfi Jelenával kötött házasságot, két gyerekük született. 1942-ben áttért a katolikus hitre.)

[24] SZTL, F:70,157.8. Örökösként szerepel még Rotman Cecília is, aki 1944-ben odaveszett a gyűjtőtáborban.

[25] SZTL, F:68. Nac. 355. A tárgyban szerepel az egész gyár 1945. VII. 30-án készült leltára is, a gépei, felszerelése, berendezése stb.

[26] A helyi cionista szervezet 1927-ben alakult meg dr. Bosán Samuval és dr. Hirt Ferenccel az élén. Dušan Jelić, i. m., 94. o. SZTL, F:235.26.99/1928

[27] TL, F:47, IV 10538/1940

[28] TL, F:68. Államositás 412

[29] A feleség, Gizella és a lánya, Mária (Marija) túlélték a háborút, 1949-ben mindketten lemondtak a jugoszláv állampolgárságról, és kitelepültek Izraelbe. TLO, F:68.XV 1763/1950

[30] SZTL, F:128. 4/II, 1930. Az Állami Vasutak Igazgatóságának már volt Szabadkán vagon- és mozdonyjavító műhelye, amely 1931-ben 364 munkást foglalkoztatott, 21 mozdonyt és 106 vagont javított meg. Az Országos Vasúti Főigazgatóság gépparkja keretében működött. 1938-ban Kraljevóra telepítették.

[31] SZTL, F:43. 123. A gyárban dolgozott az unokaöccse, Freund Zoltán is, aki Pozsonyban született 1898-ban. SZTL, F: 47. XIX. 349/1921

[32] SZTL F:68. 15691/1955

[33] Ruff József Zentán született 1895. március 4-én.

[34] Brummer Julius (Szabadka, 1870 – Auschwitz, 1944).  Szülei Bassler András és Katarina voltak.  SZTL, F:68, XVI. 672/1950. Ő „az első szabadkai bonbon- és csokoládégyár” megalapítója (1904). Lásd: Ulmer Gáspár, Ruff Testvérek Csokoládé és Bonbongyár, Szabadka (1917–1946), 65 godina ,,Pionira” (1917–1982) 60. old.

[35] Ruff Adolf 1890-ben született Újvidéken (akkoriban ott élt a Ruff család), és 1921. X. 9-én halt meg Szabadkán. Szívbaja miatt felmentették a katonai szolgálat alól. Azt is feljegyezték róla, hogy kikeresztelkedett, római katolikus hitre tért át. A fivéreknek volt két leánytestvérük is: Margit (1903, Zenta – 1944, Auschwitz) és Rózsika (1898 – ?). Margit dr. Telsch Imre ügyvéd felesége. SZTL, F:57. 965/1934. Telsch Imre 1891-ben született Zomborban, apja Gáspár, anyja Grünfeld Berta

[36] Beinhauer Károly (1886, Szabadka – 1944, Auschwitz). A háborúban a 86. századhoz mobilizálták, és hadnaggyá léptették elő. Jól szituáltságára vall az is, hogy több ingatlan volt a tulajdonában: a Vámos utca 9. alatti ház, valamint feleségével egy-egy házon osztozott a Štos utca 6., valamint a Daničić út 6. alatt. Ruff Rózsa volt a tulajdonosa az Eduárd Erio tér 5/a alatti háznak is. Ő (Ruff Rózsa 1898–1944) is Auschwitz áldozata lett.

[37]Augensfeld (Mária) Mici Augensfeld Mór lánya volt, apja vinkovci élemiszer-nagykereskedő. Ruff Józsefnek Micitől két fia született, János és György. 1934-ben halt meg.

[38] SZTL F:47. 1246. III. 2273/1931

[39] Ulmer, i. m. 68. o.

[40] Ulmer, i. m. 71. o.

[41] SZTL F:57. 4343/1939.

[42] Ulmer, i. m., 83. o.

[43] József második felesége Szabó Anna (1909–?) volt, akitől 1937-ben született Katica nevű lánya. Első felesége, Augenfeld Mária két fiút szült neki, Jánost és Györgyöt. Első feleségének halála után Szabó Anna dajka vigyázott rájuk, József később vele kötött házasságot.

[44] SZTL F:68. V 1185/1950. János és György a saját nevükön fél házat tudhattak, a Vladimir Nazor u. 6-8., valamint a Gubec Mátyás u. 31. alatt. SZTL F:68, XVI 638/1950. József nevéről állami tulajdonba vándorolt a Jovan Mikić u. 6. szám alatti ingatlan is. SZTL F:68, XVI 940/1950

[45] 45 Ulmer, 93. o. A szabadkai zsidók kivándorlásáról lásd: Dušan Jelić, i. m. 175. o.

[46] SZTL F:68, I 650/1952

[47] SZTL F:68, 1411/1955.

[48] SZTL, F:57,3210/1938

[49] SZTL, F:57,3210/1938

[50] http://suistorija.Wordpress.com/industrija-i-indistrialci-ipar-s-iparosok/salamon-gingold- tvornica-ribljih-konzervi

[51] SZTL, F:47, XIX 80–78/1921